Márciusi foglalkozásunkon kicsalogatott bennünket a jó idő a missziós udvarba. A napsütés és a madárdal mindannyiunkat mosolyra késztetett, de hamarosan egyre elgondolkodóbb lett az arckifejezésünk.
„Keresztúton követünk, Jézus, Téged szeretünk!
Szenvedésed égi jel. Így jutunk a mennybe fel.”
– hangzott fel imáink, elmélkedéseink között az összekötő ének. A 14 stáció félkörében megemlékeztünk Jézus szenvedéséről és kereszthaláláról. Mindenkit megérintett egy-egy részlet, néhány szó vagy mondat a missziós keresztút gondolataiból, melyek arra világítottak rá, hogy a mi életünkben is vannak nehézségek, de nekünk könnyebb megélnünk, megoldanunk a problémákat. Könnyebb, mert van kapaszkodónk, erősítőnk, társunk, példánk: maga Jézus Krisztus.
Ő vállára vette, kínkeservesen vitte a keresztet, háromszor rogyott térdre a súlya alatt. Mégis küzdött tovább, pedig nem a saját életéért, hanem értünk, azért, hogy mi is újra meg újra talpra tudjunk állni, hogy bűneinktől megszabadulva, tiszta lélekkel követhessük Őt.
A missziós teremben erről beszélgettünk Takács István tanár úrral: Hogy mit jelent számunkra a kereszt, s hogyan segít nekünk Jézus vinni, viselni, letenni azt…
Az ablakokon át bekúsztak a délutáni napsugarak. Eltöltött bennünket a remény érzése. Megint mosolyogtunk. Mindannyian.
