Nem mindennapi esemény részese lehetett, aki a hívó szót elfogadva velünk tartott a nagy úton! 10 órakor gyülekeztünk iskolánk udvarán. Indulás előtt közös imával fordultunk az Úrhoz, majd elcsendesedve végiggondoltuk, hogy ki milyen szándékra ajánlja fel az így nyert kegyelmeket. Ezután elindult a maréknyi kis csapat, mely a legkisebbektől a legnagyobbakig képviselte iskolánkat.
A reggeli felhők eddigre feloszlottak, már magasan állt és ragyogott a nap. Gibártig még elhagyott bennünket néhány jármű, de Hernádbűd felé fordulva elhalt minden zaj. Rácsodálkoztunk Isten tökéletes művére, a teremtett világra.
Körülöttünk előbb a Hernád kanyargott, dombok emelkedtek, majd amikor a legmagasabb ponton megpihentünk, és a gyerekek egy magaslesről alaposan szét is néztek, síksággá szelídült az út. Szántóföldek között földúton haladtunk.
Legtöbb helyen már betakarították a termést, volt ahol munkában találtuk a napraforgót arató gépeket. Előfordult, hogy facsoportok árnyékában haladtunk, máshol jólesően melegítette hátunkat a nap. Átvágtunk egy friss szántáson, elhaladtunk egy gyümölcsös mellett, így érkeztünk meg poros lábbal de tiszta lélekkel Monokra.
Az ünneplőbe öltözött embereket követve elérkeztünk a Kálvária dombhoz. Épp ekkor kezdődött a Keresztúti ájtatosság. A menet elején a beöltözött papok és ministránsok haladtak. Figyelmesen hallgattuk őket, bekapcsolódtunk a szertartásba. Közben el is feledkeztünk a fáradtságról. Végül a szabadtéri oltár közelében telepedtünk le. Megnéztük milyen magasan vagyunk, kerestünk ismerős arcokat az összegyűltek között. Nemsokára elkezdődött az ünnepi szentmise.
Nemcsak a szentbeszédet tartó atya gondolatait véstük az eszünkbe, de a kántor, Újvári Marika gyönyörű énekhangját is magunkkal hoztuk a szívünkben! Ember nem akadt, akinek a szívét meg ne dobogtatta volna az ének:
„Békét adj szívünknek,
békét családunknak,
békét nemzetünknek,
békét a világnak.”
Mire a szentmise véget ért, a Kálvária domb fái közé lopakodott az este. Szép békésen sötétedett be. Lassan sétáltunk le a domb aljába, és felnéztünk a kápolna felé, hogy búcsút vegyünk tőle. Ekkorra kigyúltak a csillagok is az égbolton.
Hazafelé végiggondoltam, mennyi mindent csináltunk a mai napon, amikor látszólag csak gyalogoltunk. Időt szántunk az Istennel való kapcsolat építésére. Ünnepeltünk, aktívan bekapcsolódtunk a szentmisébe. A gyerekek megismerkedtek a zarándoklat szó jelentésével, tudják, hogy testi fáradtsággal és lelki épüléssel jár együtt. A testi fáradtság hamar elmúlik, a lelki élmény, az ezzel járó érzelmek egész életükben kísérik majd őket. Valami maradandót kaptak. Azt is tudják, ahogy Móricz Zsigmond is tudta: Gyalogolni jó!
Gyerek koromban sokszor hallottam nagyszüleim elbeszélését arról, hogy milyen búcsújáró helyeken fordultak meg gyalog, vagy lovas szekérrel. Tudom, azóta megváltozott a világ, és alaposan fel is gyorsult. De azt is tudom, mert láttam, hogy a mai gyerekeknek is élményt jelent egy ilyen alkalom.
Hiszem, hogy ez a csapat iskolánk nagy családjának csak az előőrse volt, afféle úttörők. Remélem, jövőre sokkal többen halljuk meg majd a hívó szót. Adja Isten, hogy így legyen!
Takács Edit
hitoktató