Kedves Hölgyek!
Nekem jutott a nemes feladat, hogy a virágok mellett pár gondolatban elmondhassam, milyennek is látunk benneteket e sokféle nőalakban.
Nem mondom, hogy tobzódom a tapasztalatban, de megpróbáltam összeszedni magamban,
mit is jelentetek nekünk, nekem.
Mit is mondjak én a nőkről,
Az ki csak elszakadni készül segítő szülőktől.
Ki már látott sok színesett,
De igazán csak most kezdi az életet.
Mikor találkoztam először nővel?
Ha jól emlékszem,
Bár ebből az időszakból zavaros jó néhány képem,
A köldökzsinóron keresztül kérem.
Talán ismerős a gondolat mindannyiunk számára,
Ringatott édesanyánk s nevetett rá újdonsült képmása,
Akiből lett ovis kisfiú, kis iskolás, majd kamasz,
de jött a tavasz, az a bizonyos ravasz,
A szerelem.
S nem hiányzott már annyira anyuci féltő ölelése,
hanem inkább annak a bizonyosnak a járása meg a nézése,
amely szépen lassan kényszerített bennünket térdre.
ha azt kérdezi valaki: megbántuk?
Dehogyis, vele tettük tökéletessé a világot,
Mert magunkat, egymást már nem csak a tükörben,
hanem egy gyermekben látjuk.
De nemcsak számunkra nyílik általa új világ,
Hanem lesz ki eljátssza cinkosát,
Ad sebre csókkal gyógytapaszt,
Minden bánatban karja nyújt vigaszt.
Ki újra éli gyermekkorát,
S ha te feleded is néha, mindig gondol rád,
nem korhol, csak önzetlenül szeret,
a te örömöd jelenti számára az életet.
Ezt látom bennetek, a nőt, az anyát, a nagymamát, ki éppen melyik korban találja önmagát,
mégis egy közös érzés vezérel titeket: egy szó, semmi más: Szeretet!